Természet Világa 2003 május; A szerző a Kultúra egysége kategóriában II. díjat kapott

„Porból lettünk, de fából élünk"

BÍRÓ ENIKŐ; Szent István Közgazdasági Középiskola és Kollégium, Budapest

Emberek, akiknek életük minden mozzanatában nagy szerepet játszik az erdő, a bódító fenyőillat, a csodálatos természet és a megélhetést biztosító munkalehetőség: a fafeldolgozás. „Porból lettünk, de fából élünk!" - mondja a zetelaki székely, aki hű a természethez, kihasználja és megbecsüli annak minden ajándékát. Az erdő adja meg nekik - mit föld nem adhat meg - az Úr imádságának mindennapi kenyerét. Mint földműves a földhöz, oly szeretettel ragaszkodik a zetelaki székely az erdőhöz. Míg élet az élet és ember az ember, így volt, így van és így lesz ez mindörökre: az emberek dolgoznak, hogy két kezük munkája minél szebb, jobb és eredményesebb legyen.

Zetelaka népes székely község, a havasok és a havasi erdők rengeteg birodalmának határában, a Hargita hegység lábainál. Közigazgatásilag hozzá tartozik öt kis falucska: Zeteváralja, Deság, Ivó, Küküllőmező, Sikaszó. Zetelaka összességében 7000 lakost számlál. A község tengerszint feletti átlagos magassága 550 m, területe kb. 18 465 hektár, ami magában foglalja az erdős részeket is.

A község domborzata általában hegyes, de vannak laposabb területek is, a Nagy-Küküllő mentén. A község határában kialakult talajok részben üledékes, illetve vulkanikus kőzeten keletkeztek. Gyakoriak az agyagos, homokos és humuszban gazdag talajtípusok. Az egykori lombhullató erdők kiirtása után néhány helyen fekete humuszos talajt találunk, míg a mai lombos erdők övezetében barna erdei talaj az uralkodó.

A talajtípusoknak megfelelően különböző növénytakarókat figyelhetünk meg. A Madarasi-Hargita tetején kisebb-nagyobb borókásokat találunk. A fás szárúak közül megemlíthetjük a törpefenyőket és a borókát (borsika). Zetelaka erdeinek egyik részét a tűlevelűek képezik, ezek közül említésre méltó a lucfenyő, melyet a lakosság tévesen vörösfenyőnek nevez, az erdeifenyő, melyet a kopár hegyoldalak befásítására használnak és tévesen lucfenyő névvel illetnek. Nagy számban fordul elő a jegenyefenyő (fehérfenyő), az erdeifenyő és a vörösfenyő, melyet, szintén tévesen, tiszafának neveznek. A tiszafa csekély számban tenyészik, értékes fafaragványokat készítenek belőle. A tűlevelű erdők aljnövényzete szegényes, mert nagyon sötét van, de megtalálhatóak a gombák és az erdei pajzsika. A község erdeinek második fajtája a lombhullatók rengetege. Itt a fák sokféleségét figyelhetjük meg. Nagy számban fordul elő a bükk és a tölgy, de jelen van a gyertyán-, a nyír-, a szil-, a nyár-, az éger-, a hárs-, a fűz-, a juhar- és a kőrisfa is. Az erdők övezetében nagy kiterjedésű kaszálók vannak.

A fenyőfélék általában a magas helyeket kedvelik, míg a tölgy vagy a bükk az alacsonyabbakat. Rendkívüli látványt nyújt a Deság-patak és a Gerendely-patak völgyének növényinverziója. Itt a fenyőfák lent, a bükk- és a tölgyfák fent helyezkednek el. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a Hargita felől jövő hideg légáramlatok a Deság-patak keskeny völgyében lehűtik a levegőt, míg fent a domboldal védett a Hargita derétől és sokkal melegebb, mint a patak völgyének hőmérséklete.

A község vízhálózata sűrű, egy része hegyi patakokból áll. A legbővizűbb a Nagy-Küküllő, melynek több mellékfolyója szeli át Zetelaka területét. A helység felszín alatti vizekben gazdag. Bárhol ásnánk kutat, vizet találnánk, de ezeknek csak 85 százaléka iható. Az utcákon több vályú (csorgó) van, melyek ivóvizet adnak. Némelyiket a fagy ellen faburkolattal védik.

Mint minden más helyen, községünkben is az emberek szükségleteit a fellelhető nyersanyagok adják, amelyek szerepet játszanak a népi mesterségek kialakulásában. Zetelakán a mesterségek az erdőhöz, a fakitermeléshez és a fa megmunkálásához kötődnek. Ezek a tevékenységek a történelem folyamán alakultak ki és a mai napig is változnak. Az erdő a hasznosítás után meg is szolgálja a ragaszkodást, ellátja a falu népét építő- és tűzifával, zsindelynek és deszkának való nyersanyaggal.

Az 1600-as években a Nagy-Küküllő és a Sikaszó-patak vizét tutajozásra használták, de ezt 1920 körül beszüntették. Ezután kezdték igénybe venni az állati segítséget. Az erdőben kitermelt fát rönkök formájában lovakkal vontatták le a kanyargós utakon a „rengeteg" szélére, a fafeldolgozás színhelyére. Innen legtöbbször lovas vagy ökörfogattal szállították a szélrózsa minden irányába.

Az 1860-as évekből való az első feljegyzés, miszerint a szegényebb napszámosok elmentek a falu szélén található nagy erdőbe, és bükkfából „hammat" égettek. A fák sűrűjében sok helyen nagy üstöket helyeztek el, ahová puttonyokkal hordták a hamut. Itt megfőzték, a zsírját leszedték, és hordókba tették. A faluban volt két nagy kemence, ahová belocsolták és kiszárították. Ezek után eladták a falu papjának, aki kifehérítette és továbbadta a nagyobb vásárokon a kereskedőknek.

Hamuzsírfőzéssel a mai Jakab utcában, a Király utcában, Pálasza mezején és Sikaszóban, a Bakó-patak mellett foglalkoztak.

A zsindelykészítés fontos foglalkozás volt a múltban, de napjainkban is a mesterségek egyik kedvelt ága. Elsősorban fenyőfából, valamint bükk-, vagy cserefából készül. Erre a legalkalmasabb a magasabb hegyvidékek fája, melyet késő ősszel vagy még télen, az első hó leesése után vágnak ki. Olyan fákat keresnek, melyeknek nem sűrű az ágtávolsága, könnyen hasadnak, és az ágai lefele állnak. Hogy meggyőződjenek a fa minőségéről, „halkolást" (próbavágást) végeznek. A csutakokat négyfelé hasítják, majd kihasogatják a zsindelyt. Késelőpadon (kézvonópadon) simára faragják, majd hornyolják. Ezen a vidéken sok régi és új zsindelyes fedésű házat láthatunk. A legtöbb ház alap építőeleme a fa. A község apraja-nagyja előszeretettel foglalkozik kisebb-nagyobb fatárgyak kifaragásával. A fiatal fiúknak már az iskolában tanítják az alapokat. A férfiak minden olyan szerszámot kifaragnak, amire a családnak szüksége lehet, persze, csak amit fából el lehet készíteni. Fából készítik az asszonyok által sokat használt szövőszéket és annak kellékeit. A bútordarabok hímesek, faragottak, vagy égetve vannak. Még házakat is díszít dolgos kezük munkája. A székelyek még a csizma tárolására és levételére is kitaláltak egy fantasztikus megoldást. Abban az időben, amikor még az asszonyok a Nagy-Küküllőre jártak mosni, kedvesüktől vagy férjüktől kifaragott sulykokat kaptak a szerelmi zálog jeléül. Ezek mára csak jelképek maradtak, de nem tűntek el, hanem megtalálhatóak a székely ember falain, díszítőelemként.

A község lakói még a kenyeret is maguk készítik, melyben szintén nagy szerepe van a fának. A család minden tagja segédkezik a finom eledel elkészítésénél. A férfiak vágják a tűzifát, és ők hevítik föl a kemencét is. Eközben a hölgyek a konyhában szorgosan lisztet szitálnak, faszitával és bekovászolnak egy fa dagasztóteknőbe. Legtöbbször krumplit is tesznek a kenyérhez, azt megfőzik, meghámozzák, és egy krumplinyomóval apró darabokra törik. Úgy két óra eltelte után jöhet a dagasztás. Ezután előkészítik a fűzfából font kosarakat, hogy belerakják a megkelt tésztát. Amikor a kemence készen áll a sütéshez, széngyűjtő lapáttal előrehúzzák a parazsat. Utána vizes penetővel, amit a férfiak kukoricacsuhéból készítenek el, belocsolják a kemence talpát, hogy ne maradjon pislákoló parázs, mert belekerülhet a kenyérbe. A kosarakban megkelt tésztát a bevetőlapátra teszik és becsúsztatják a „forrongó mélységbe". Sok száz éves tapasztalat áll a kenyérsütés fortélyai mögött, de ezek még ma is így élnek. A székely embernek jobban ízlik a barnafenyér, amit saját maga készített, mint az a fehér, amiben nem látja a munka gyümölcsét. A zetelakiak számára a legrégebbi bútornak mondható a szuszék, mely megtartotta sok száz éves alakját. Díszítése és faragása szintén a férfiak ügyességét dicséri. Fennmaradt egy kis versike is ebből a korszakból:

„Míg az erdőn bükkfa terem,

Szeretem én a kedvesem,

Míg szuszék lesz bükkfából,

Eltartom őt az árából."

Károly Róbert (1308-1342) uralkodásának idején bevezették a portaadót. Akinek befért a kapuján egy szénával jól megrakott szekér, annak kötelessége volt az új terhet fizetni. Az akkori emberek elgondolása roppant figyelemreméltó: fedeles kapukat építettek, hogy se egy szekér gabona, se más rakomány ne férjen be. Így menekültek meg a zetelakiak is az adófizetés terhétől. Későbbi felmérések során kiderült, hogy a székelyek körében volt a legelterjedtebb ez a csíny, ezért kapta a székely kapu nevet.

A mai Zeteváralja területén 1895 körül működött az Ivó vizén egy fűrészgyár, melyet Török Sándor vagy Albert (nem tudjuk pontosan) fakereskedő építtetett és munkásokat toborozott. A gyár addig működött, amíg a fakereskedő el nem távozott. A helység ettől kezdve Töröktelep lett. 1904-ben egy Klein Zsigmond nevű budapesti kereskedő érkezett. A zetelaki közbirtokosságtól vásárolt egy kis erdőrészt és a fa feldolgozására gyárat épített, amely 30 évig fennmaradt. Egy idő után, amikor már nem adtak több fát a kezére, eltávozott, és így lett a Töröktelepből Zsigmond-telep. A Zeteváralja nevet 1941-ben kapta a kis falu.

A székely ember életének alapja az Úrban való bizalom. A lelki élet két fontos területe a család és a megszentelt helyek: a templom és a temető. Mindkét területen számos régi és új faragott, festett emléket fedezhetünk fel napjainkban is. A temetőben megtalálhatjuk a fejfák közül a kopjafákat, de nagy részüket faragott keresztek alkotják. A templomban is sok díszes tárgyat találunk.

A székely emberek megélhetését a régmúltban elsősorban az erdők biztosították. Tudták jól, hogy végtelenségig kizsigerelni a természetet büntetlenül nem lehet, ezért szigorú székely falutörvényeket hoztak, melyek figyelemre méltó természet- és környezetvédelmi törekvéseket mutattak. A védelemben kiemelt helyen szerepeltek az erdők. Az intézkedések vezérlő mottója: „Az erdő közös vagyon, melyet az utódok használati joga is terhel." Ennek érdekében az értékes erdőket kivonták a használatból, a tölgyfa és bükkfa védelemben részesült. Szabályozták az erdei makkoltatás rendjét, a vadgyümölcsöket csak közösségben volt szabad leszedni, mint ahogyan a makkot is együtt verték le a pásztorok. Megszabták, melyik fafaj milyen célra használható, miből milyen és mennyi szerszám készíthető, szabott határa volt az épület, a bútor, a szerszám céljából kivonható fatömegnek is. „A fa mennyiségéből nem szerezhető nyereség, csupán a megmunkálásából."

Zetelaka olyan szabad székely község volt, mely első írott kiváltságát Bethlen Gábor fejedelemtől kapta 1622. szeptember 25-én. A kiváltság fejében a fejedelemnek és utódainak évenként százezer zsindelyt szállítottak Fehérvárra. II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata következtében az országra szakadó veszedelmekről az 1662 után szerzett Krónikás ének az erdélyi eseményekről című munkában a következőket olvashatjuk:

„Zetelaka, Oláhfalu,

Sok pénzt kereső két falu,

A te ekéd fűrész, s gyalu,

Sendelyt farag ott a salu."

A falu kiváltságát később Apafi Mihály, majd I. Lipót király és császár is megerősítette. Aki vétett a falutörvény ellen, pénzbírság helyett nagyobb büntetésben részesült, elvették szerszámát, szekerét és ökrét, azt levágták, kimérték és elfogyasztotta a közösség. A törvényben tiltották a harasztégetést, szóltak a vizek használatáról, védelméről, utcai szemétbírságot róttak ki, megszabták a legeltetés rendjét is. Valószínűleg a jól bevált székely falutörvények hatására adta vissza Mária Terézia is a bányaerdőket a közösségeknek, mivel azok korábbi monopolisztikus tulajdona rablógazdálkodáshoz vezetett.

A természeti környezet a falu szellemi néprajzának is alakítója. Jó példa erre az a monda, amelyben magának Zetelakának - mint falunak - a kialakulása foglaltatik. A történet arról szól, hogy egy katonaviselt ember, Bátor Balázs a Kerekdombot úgy védte meg, hogy óriásfákat döntött a betörő török csapatra. Ezek haragjukban felgyújtották Cselló községet. Az itt élő székelyek új falut alapítottak, melynek neve Zetelaka lett. Kedvenc mondám a Fűzkút legendája. A tatárjárás idején az emberek a falu harangját egy kútba rejtették. Egy asszony félelmében elárulta az ellenségnek a titkot. A tatárok hiába kevergették a vizet, hiába dobtak köveket a kútba, a harang mindig lejjebb süllyedt. A nagy fákat is kivágták a kút körül, mégsem akadtak nyomára. A visszatérő lakosság sokáig nem találta meg a kutat. Egyszer aztán egy gyökere az öreg fűznek kihajtott és az emberek rábukkantak az oly rég óta keresett harangra.

A községhez tartozó területek nevében azok a növények szerepelnek, amelyek jellemzőek voltak ezekre a részekre. A természetes növénytakaró a következő nevekben szerepel: Kerekfenyő, Veresbükk, Nyáras, Cifrabükk, Fenyősaszó, Kőrisszeg, Falbükk és Tölgyesuru. A növénytakaróra és a felszíni formákra utaló nevek a következők: Magyarósdombja, Bükkalja, Cseredomb, Magasbükk, Erdőszáda és Lázfenyő. A természeti jelenségek alakító munkáját tükrözi: a Csutakos helynév. Sokszor viták és pereskedések emlékét is jelzik ezek a helyek, például a Bögözi-bükk.

A szellemi néprajz találós kérdéseiben sokszor szerepelnek az erdővel és a természettel kapcsolatos feladványok.

Melyik levél nincs elcímezve? (falevél)

Rongy a bele, fa a teste, vas a keze? (szekrény)

Melyik szekérre nem lehet szénát rakni? (Göncölszekérre)

Melyik nőnek nincs szoknyája? (teknőnek)

Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak abban? (dió)

Miért kacag a patak? (csiklandozzák a halak)

Hol kaszálják a szénát? (sehol sem, csak a füvet kaszálják)

A jeles naptári napokhoz kapcsolódó szokások közül az aprószentekelés (december 27.) kapcsolódik az erdőben élő borsikához (boróka). December 28-ára virradóra a fiatal legények feldíszített borsikaágakkal bekopognak a lányos házakhoz. A kapuban nótára fakadnak, amíg a lány nem jelzi, hogy fogadja őket. Aztán bekopognak az ajtón, válaszolnak a lányok kérdéseire, és utána bemehetnek. A feldíszített ágakkal a lányt és családtagjait megveregetik, hogy az eljövendő esztendőben egészségben éljenek. A legényeket megvendégelik, kaphatnak az asszonyok által készített borból és kalácsból. Ehhez az ünnephez párválasztási szokások is kapcsolódnak.

A népi orvoslás területén az erdőknek, réteknek, vizeknek mindig nagy szerepük volt. A természethez közel lakó emberek, e táj gyermekei jól ismerték környezetüket és betegségeik ellen „fűben-fában" jutottak hozzá orvosságukhoz. Az erdei fák közül a cserefa, bükkfa, fenyőfa, boróka, kökény és az erdő aljnövényzetének jellegzetessége az áfonya, a lombhullató fák alatti bokros részen a csipkebogyó, a bodzafa ad gyógyító írt a betegségekre. A nehéz munka eredményeként létrehozták a vérkeringést felfrissítő masszírozókat, melyeket fából készítenek.

Zetelaka továbbra is a fafeldolgozás jelentős központja. A múlt emlékei befolyásolják napjainkban is az itt élő emberek tevékenységeit. A fakitermelés már nagyüzemi módon zajlik. Az erdőből leszállított rönköket a zeteváraljai fűrészgyárba viszik autóval és ott feldolgozzák. A különböző fafajtákból sokféle termék készül. A gyár sok székelynek nyújt munkalehetőséget. A találékonyabbak otthon a deszkából többféle használati eszközt készítenek. Az ősi mesterségek közé tartozik a székely kapuk faragása. Ezeket manapság lenmagolajjal lekenik, hogy megvédjék a kiszáradástól. A kapukat a székely nép motívumaival díszítik. Nemcsak az erdők értékes fáiból készítenek művészi tárgyakat, hanem a tóparti növényzetet is fölhasználják. A fűzfából és annak különböző fajtáiból kosarakat fonnak. A boroskorsókat meg kell óvni a téli fagy elől, ezért a vékony vesszőkből kosárszerű védőburkot formálnak.

Régi szokás, hogy a fiatal legények, amikor bevonulnak katonának, fából készült bőröndben viszik holmijukat a hosszú útra.

A zetelaki székely a hétköznapok szürkeségét színes hétvégi kirándulásokkal teszi elviselhetőbbé. Erre adnak lehetőséget a közeli erdők, a zetelaki völgyzáró gát és sok más szebbnél szebb hely.

1996-ban a község megjelentette első saját újságát, melynek címe Borsika. A címből is láthatjuk, hogy mennyire fontos a fa jelenléte Zetelakán. A havonta megjelenő lap 2000-ben megszűnt.

1999 nyarán elkészült Zetelaka önálló címere. A jelképben fontos szerephez jut a fenyőfa, mely egyben jellemzi is a falu életét. A székelységre jellemző motívum is megfigyelhető a címeren.

Rövid az élet, de az embereknek megadatott az a lehetőség, hogy szürke mindennapjaikat jobbá, szebbé, színesebbé tegyék. Ebben nagy segítségükre van az Úr által alkotott csodás természet. Az idilli környezetben mindenki megtalálja saját lelki harmóniájának kulcsát, mely magából árasztja a békét és a megnyugvást. Néha jólesik az erdő mélyén, távol a világ zajától, átgondolni tetteinket, éle­tünket. Hallgatni a madarak csicsergését, a méhecskék zümmögését, látni, ahogy az állatok boldogan élnek ebben a szép környezetben.

IRODALOM

Deák Ferenc: Zetelaka: táj és ember, Székelyudvarhely, 2000

Deák Ferenc: Zetelaka: népélet, gazdasági élet, Székelyudvarhely, 2000

Vofkori László: Székelyföldi útikönyv I.

Az 1998-as Hargita népe kalendárium

Dr. Hankó Vilmos: Székelyföld, 1896