Természet Világa 2003 május; A szerzõ a Kultúra egysége kategóriában II. díjat kapott

„Porból lettünk, de fából élünk"

BÍRÓ ENIKÕ; Szent István Közgazdasági Középiskola és Kollégium, Budapest

      Emberek, akiknek életük minden mozzanatában nagy szerepet játszik az erdõ, a bódító fenyõillat, a csodálatos természet és a megélhetést biztosító munkalehetõség: a fafeldolgozás. „Porból lettünk, de fából élünk!" - mondja a zetelaki székely, aki hû a természethez, kihasználja és megbecsüli annak minden ajándékát. Az erdõ adja meg nekik - mit föld nem adhat meg - az Úr imádságának mindennapi kenyerét. Mint földmûves a földhöz, oly szeretettel ragaszkodik a zetelaki székely az erdõhöz. Míg élet az élet és ember az ember, így volt, így van és így lesz ez mindörökre: az emberek dolgoznak, hogy két kezük munkája minél szebb, jobb és eredményesebb legyen.

     Zetelaka népes székely község, a havasok és a havasi erdõk rengeteg birodalmának határában, a Hargita hegység lábainál. Közigazgatásilag hozzá tartozik öt kis falucska: Zeteváralja, Deság, Ivó, Küküllõmezõ, Sikaszó. Zetelaka összességében 7000 lakost számlál. A község tengerszint feletti átlagos magassága 550 m, területe kb. 18 465 hektár, ami magában foglalja az erdõs részeket is.

     A község domborzata általában hegyes, de vannak laposabb területek is, a Nagy-Küküllõ mentén. A község határában kialakult talajok részben üledékes, illetve vulkanikus kõzeten keletkeztek. Gyakoriak az agyagos, homokos és humuszban gazdag talajtípusok. Az egykori lombhullató erdõk kiirtása után néhány helyen fekete humuszos talajt találunk, míg a mai lombos erdõk övezetében barna erdei talaj az uralkodó.

     A talajtípusoknak megfelelõen különbözõ növénytakarókat figyelhetünk meg. A Madarasi-Hargita tetején kisebb-nagyobb borókásokat találunk. A fás szárúak közül megemlíthetjük a törpefenyõket és a borókát (borsika). Zetelaka erdeinek egyik részét a tûlevelûek képezik, ezek közül említésre méltó a lucfenyõ, melyet a lakosság tévesen vörösfenyõnek nevez, az erdeifenyõ, melyet a kopár hegyoldalak befásítására használnak és tévesen lucfenyõ névvel illetnek. Nagy számban fordul elõ a jegenyefenyõ (fehérfenyõ), az erdeifenyõ és a vörösfenyõ, melyet, szintén tévesen, tiszafának neveznek. A tiszafa csekély számban tenyészik, értékes fafaragványokat készítenek belõle. A tûlevelû erdõk aljnövényzete szegényes, mert nagyon sötét van, de megtalálhatóak a gombák és az erdei pajzsika. A község erdeinek második fajtája a lombhullatók rengetege. Itt a fák sokféleségét figyelhetjük meg. Nagy számban fordul elõ a bükk és a tölgy, de jelen van a gyertyán-, a nyír-, a szil-, a nyár-, az éger-, a hárs-, a fûz-, a juhar- és a kõrisfa is. Az erdõk övezetében nagy kiterjedésû kaszálók vannak.

     A fenyõfélék általában a magas helyeket kedvelik, míg a tölgy vagy a bükk az alacsonyabbakat. Rendkívüli látványt nyújt a Deság-patak és a Gerendely-patak völgyének növényinverziója. Itt a fenyõfák lent, a bükk- és a tölgyfák fent helyezkednek el. Ez a jelenség azzal magyarázható, hogy a Hargita felõl jövõ hideg légáramlatok a Deság-patak keskeny völgyében lehûtik a levegõt, míg fent a domboldal védett a Hargita derétõl és sokkal melegebb, mint a patak völgyének hõmérséklete.

     A község vízhálózata sûrû, egy része hegyi patakokból áll. A legbõvizûbb a Nagy-Küküllõ, melynek több mellékfolyója szeli át Zetelaka területét. A helység felszín alatti vizekben gazdag. Bárhol ásnánk kutat, vizet találnánk, de ezeknek csak 85 százaléka iható. Az utcákon több vályú (csorgó) van, melyek ivóvizet adnak. Némelyiket a fagy ellen faburkolattal védik.

     Mint minden más helyen, községünkben is az emberek szükségleteit a fellelhetõ nyersanyagok adják, amelyek szerepet játszanak a népi mesterségek kialakulásában. Zetelakán a mesterségek az erdõhöz, a fakitermeléshez és a fa megmunkálásához kötõdnek. Ezek a tevékenységek a történelem folyamán alakultak ki és a mai napig is változnak. Az erdõ a hasznosítás után meg is szolgálja a ragaszkodást, ellátja a falu népét építõ- és tûzifával, zsindelynek és deszkának való nyersanyaggal.

     Az 1600-as években a Nagy-Küküllõ és a Sikaszó-patak vizét tutajozásra használták, de ezt 1920 körül beszüntették. Ezután kezdték igénybe venni az állati segítséget. Az erdõben kitermelt fát rönkök formájában lovakkal vontatták le a kanyargós utakon a „rengeteg" szélére, a fafeldolgozás színhelyére. Innen legtöbbször lovas vagy ökörfogattal szállították a szélrózsa minden irányába.

     Az 1860-as évekbõl való az elsõ feljegyzés, miszerint a szegényebb napszámosok elmentek a falu szélén található nagy erdõbe, és bükkfából „hammat" égettek. A fák sûrûjében sok helyen nagy üstöket helyeztek el, ahová puttonyokkal hordták a hamut. Itt megfõzték, a zsírját leszedték, és hordókba tették. A faluban volt két nagy kemence, ahová belocsolták és kiszárították. Ezek után eladták a falu papjának, aki kifehérítette és továbbadta a nagyobb vásárokon a kereskedõknek.

     Hamuzsírfõzéssel a mai Jakab utcában, a Király utcában, Pálasza mezején és Sikaszóban, a Bakó-patak mellett foglalkoztak.

     A zsindelykészítés fontos foglalkozás volt a múltban, de napjainkban is a mesterségek egyik kedvelt ága. Elsõsorban fenyõfából, valamint bükk-, vagy cserefából készül. Erre a legalkalmasabb a magasabb hegyvidékek fája, melyet késõ õsszel vagy még télen, az elsõ hó leesése után vágnak ki. Olyan fákat keresnek, melyeknek nem sûrû az ágtávolsága, könnyen hasadnak, és az ágai lefele állnak. Hogy meggyõzõdjenek a fa minõségérõl, „halkolást" (próbavágást) végeznek. A csutakokat négyfelé hasítják, majd kihasogatják a zsindelyt. Késelõpadon (kézvonópadon) simára faragják, majd hornyolják. Ezen a vidéken sok régi és új zsindelyes fedésû házat láthatunk. A legtöbb ház alap építõeleme a fa. A község apraja-nagyja elõszeretettel foglalkozik kisebb-nagyobb fatárgyak kifaragásával. A fiatal fiúknak már az iskolában tanítják az alapokat. A férfiak minden olyan szerszámot kifaragnak, amire a családnak szüksége lehet, persze, csak amit fából el lehet készíteni. Fából készítik az asszonyok által sokat használt szövõszéket és annak kellékeit. A bútordarabok hímesek, faragottak, vagy égetve vannak. Még házakat is díszít dolgos kezük munkája. A székelyek még a csizma tárolására és levételére is kitaláltak egy fantasztikus megoldást. Abban az idõben, amikor még az asszonyok a Nagy-Küküllõre jártak mosni, kedvesüktõl vagy férjüktõl kifaragott sulykokat kaptak a szerelmi zálog jeléül. Ezek mára csak jelképek maradtak, de nem tûntek el, hanem megtalálhatóak a székely ember falain, díszítõelemként.

     A község lakói még a kenyeret is maguk készítik, melyben szintén nagy szerepe van a fának. A család minden tagja segédkezik a finom eledel elkészítésénél. A férfiak vágják a tûzifát, és õk hevítik föl a kemencét is. Eközben a hölgyek a konyhában szorgosan lisztet szitálnak, faszitával és bekovászolnak egy fa dagasztóteknõbe. Legtöbbször krumplit is tesznek a kenyérhez, azt megfõzik, meghámozzák, és egy krumplinyomóval apró darabokra törik. Úgy két óra eltelte után jöhet a dagasztás. Ezután elõkészítik a fûzfából font kosarakat, hogy belerakják a megkelt tésztát. Amikor a kemence készen áll a sütéshez, széngyûjtõ lapáttal elõrehúzzák a parazsat. Utána vizes penetõvel, amit a férfiak kukoricacsuhéból készítenek el, belocsolják a kemence talpát, hogy ne maradjon pislákoló parázs, mert belekerülhet a kenyérbe. A kosarakban megkelt tésztát a bevetõlapátra teszik és becsúsztatják a „forrongó mélységbe". Sok száz éves tapasztalat áll a kenyérsütés fortélyai mögött, de ezek még ma is így élnek. A székely embernek jobban ízlik a barnafenyér, amit saját maga készített, mint az a fehér, amiben nem látja a munka gyümölcsét. A zetelakiak számára a legrégebbi bútornak mondható a szuszék, mely megtartotta sok száz éves alakját. Díszítése és faragása szintén a férfiak ügyességét dicséri. Fennmaradt egy kis versike is ebbõl a korszakból:

„Míg az erdõn bükkfa terem,
Szeretem én a kedvesem,
Míg szuszék lesz bükkfából,
Eltartom õt az árából."

     Károly Róbert (1308-1342) uralkodásának idején bevezették a portaadót. Akinek befért a kapuján egy szénával jól megrakott szekér, annak kötelessége volt az új terhet fizetni. Az akkori emberek elgondolása roppant figyelemreméltó: fedeles kapukat építettek, hogy se egy szekér gabona, se más rakomány ne férjen be. Így menekültek meg a zetelakiak is az adófizetés terhétõl. Késõbbi felmérések során kiderült, hogy a székelyek körében volt a legelterjedtebb ez a csíny, ezért kapta a székely kapu nevet.

     A mai Zeteváralja területén 1895 körül mûködött az Ivó vizén egy fûrészgyár, melyet Török Sándor vagy Albert (nem tudjuk pontosan) fakereskedõ építtetett és munkásokat toborozott. A gyár addig mûködött, amíg a fakereskedõ el nem távozott. A helység ettõl kezdve Töröktelep lett. 1904-ben egy Klein Zsigmond nevû budapesti kereskedõ érkezett. A zetelaki közbirtokosságtól vásárolt egy kis erdõrészt és a fa feldolgozására gyárat épített, amely 30 évig fennmaradt. Egy idõ után, amikor már nem adtak több fát a kezére, eltávozott, és így lett a Töröktelepbõl Zsigmond-telep. A Zeteváralja nevet 1941-ben kapta a kis falu.

      A székely ember életének alapja az Úrban való bizalom. A lelki élet két fontos területe a család és a megszentelt helyek: a templom és a temetõ. Mindkét területen számos régi és új faragott, festett emléket fedezhetünk fel napjainkban is. A temetõben megtalálhatjuk a fejfák közül a kopjafákat, de nagy részüket faragott keresztek alkotják. A templomban is sok díszes tárgyat találunk.

     A székely emberek megélhetését a régmúltban elsõsorban az erdõk biztosították. Tudták jól, hogy végtelenségig kizsigerelni a természetet büntetlenül nem lehet, ezért szigorú székely falutörvényeket hoztak, melyek figyelemre méltó természet- és környezetvédelmi törekvéseket mutattak. A védelemben kiemelt helyen szerepeltek az erdõk. Az intézkedések vezérlõ mottója: „Az erdõ közös vagyon, melyet az utódok használati joga is terhel." Ennek érdekében az értékes erdõket kivonták a használatból, a tölgyfa és bükkfa védelemben részesült. Szabályozták az erdei makkoltatás rendjét, a vadgyümölcsöket csak közösségben volt szabad leszedni, mint ahogyan a makkot is együtt verték le a pásztorok. Megszabták, melyik fafaj milyen célra használható, mibõl milyen és mennyi szerszám készíthetõ, szabott határa volt az épület, a bútor, a szerszám céljából kivonható fatömegnek is. „A fa mennyiségébõl nem szerezhetõ nyereség, csupán a megmunkálásából."

     Zetelaka olyan szabad székely község volt, mely elsõ írott kiváltságát Bethlen Gábor fejedelemtõl kapta 1622. szeptember 25-én. A kiváltság fejében a fejedelemnek és utódainak évenként százezer zsindelyt szállítottak Fehérvárra. II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata következtében az országra szakadó veszedelmekrõl az 1662 után szerzett Krónikás ének az erdélyi eseményekrõl címû munkában a következõket olvashatjuk:

„Zetelaka, Oláhfalu,
Sok pénzt keresõ két falu,
A te ekéd fûrész, s gyalu,
Sendelyt farag ott a salu."

     A falu kiváltságát késõbb Apafi Mihály, majd I. Lipót király és császár is megerõsítette. Aki vétett a falutörvény ellen, pénzbírság helyett nagyobb büntetésben részesült, elvették szerszámát, szekerét és ökrét, azt levágták, kimérték és elfogyasztotta a közösség. A törvényben tiltották a harasztégetést, szóltak a vizek használatáról, védelmérõl, utcai szemétbírságot róttak ki, megszabták a legeltetés rendjét is. Valószínûleg a jól bevált székely falutörvények hatására adta vissza Mária Terézia is a bányaerdõket a közösségeknek, mivel azok korábbi monopolisztikus tulajdona rablógazdálkodáshoz vezetett.

     A természeti környezet a falu szellemi néprajzának is alakítója. Jó példa erre az a monda, amelyben magának Zetelakának - mint falunak - a kialakulása foglaltatik. A történet arról szól, hogy egy katonaviselt ember, Bátor Balázs a Kerekdombot úgy védte meg, hogy óriásfákat döntött a betörõ török csapatra. Ezek haragjukban felgyújtották Cselló községet. Az itt élõ székelyek új falut alapítottak, melynek neve Zetelaka lett. Kedvenc mondám a Fûzkút legendája. A tatárjárás idején az emberek a falu harangját egy kútba rejtették. Egy asszony félelmében elárulta az ellenségnek a titkot. A tatárok hiába kevergették a vizet, hiába dobtak köveket a kútba, a harang mindig lejjebb süllyedt. A nagy fákat is kivágták a kút körül, mégsem akadtak nyomára. A visszatérõ lakosság sokáig nem találta meg a kutat. Egyszer aztán egy gyökere az öreg fûznek kihajtott és az emberek rábukkantak az oly rég óta keresett harangra.

     A községhez tartozó területek nevében azok a növények szerepelnek, amelyek jellemzõek voltak ezekre a részekre. A természetes növénytakaró a következõ nevekben szerepel: Kerekfenyõ, Veresbükk, Nyáras, Cifrabükk, Fenyõsaszó, Kõrisszeg, Falbükk és Tölgyesuru. A növénytakaróra és a felszíni formákra utaló nevek a következõk: Magyarósdombja, Bükkalja, Cseredomb, Magasbükk, Erdõszáda és Lázfenyõ. A természeti jelenségek alakító munkáját tükrözi: a Csutakos helynév. Sokszor viták és pereskedések emlékét is jelzik ezek a helyek, például a Bögözi-bükk.

     A szellemi néprajz találós kérdéseiben sokszor szerepelnek az erdõvel és a természettel kapcsolatos feladványok.

Melyik levél nincs elcímezve? (falevél)

Rongy a bele, fa a teste, vas a keze? (szekrény)

Melyik szekérre nem lehet szénát rakni? (Göncölszekérre)

Melyik nõnek nincs szoknyája? (teknõnek)

Se ajtaja, se ablaka, mégis négyen laknak abban? (dió)

Miért kacag a patak? (csiklandozzák a halak)

Hol kaszálják a szénát? (sehol sem, csak a füvet kaszálják)

     A jeles naptári napokhoz kapcsolódó szokások közül az aprószentekelés (december 27.) kapcsolódik az erdõben élõ borsikához (boróka). December 28-ára virradóra a fiatal legények feldíszített borsikaágakkal bekopognak a lányos házakhoz. A kapuban nótára fakadnak, amíg a lány nem jelzi, hogy fogadja õket. Aztán bekopognak az ajtón, válaszolnak a lányok kérdéseire, és utána bemehetnek. A feldíszített ágakkal a lányt és családtagjait megveregetik, hogy az eljövendõ esztendõben egészségben éljenek. A legényeket megvendégelik, kaphatnak az asszonyok által készített borból és kalácsból. Ehhez az ünnephez párválasztási szokások is kapcsolódnak.

     A népi orvoslás területén az erdõknek, réteknek, vizeknek mindig nagy szerepük volt. A természethez közel lakó emberek, e táj gyermekei jól ismerték környezetüket és betegségeik ellen „fûben-fában" jutottak hozzá orvosságukhoz. Az erdei fák közül a cserefa, bükkfa, fenyõfa, boróka, kökény és az erdõ aljnövényzetének jellegzetessége az áfonya, a lombhullató fák alatti bokros részen a csipkebogyó, a bodzafa ad gyógyító írt a betegségekre. A nehéz munka eredményeként létrehozták a vérkeringést felfrissítõ masszírozókat, melyeket fából készítenek.

     Zetelaka továbbra is a fafeldolgozás jelentõs központja. A múlt emlékei befolyásolják napjainkban is az itt élõ emberek tevékenységeit. A fakitermelés már nagyüzemi módon zajlik. Az erdõbõl leszállított rönköket a zeteváraljai fûrészgyárba viszik autóval és ott feldolgozzák. A különbözõ fafajtákból sokféle termék készül. A gyár sok székelynek nyújt munkalehetõséget. A találékonyabbak otthon a deszkából többféle használati eszközt készítenek. Az õsi mesterségek közé tartozik a székely kapuk faragása. Ezeket manapság lenmagolajjal lekenik, hogy megvédjék a kiszáradástól. A kapukat a székely nép motívumaival díszítik. Nemcsak az erdõk értékes fáiból készítenek mûvészi tárgyakat, hanem a tóparti növényzetet is fölhasználják. A fûzfából és annak különbözõ fajtáiból kosarakat fonnak. A boroskorsókat meg kell óvni a téli fagy elõl, ezért a vékony vesszõkbõl kosárszerû védõburkot formálnak.

     Régi szokás, hogy a fiatal legények, amikor bevonulnak katonának, fából készült bõröndben viszik holmijukat a hosszú útra.

     A zetelaki székely a hétköznapok szürkeségét színes hétvégi kirándulásokkal teszi elviselhetõbbé. Erre adnak lehetõséget a közeli erdõk, a zetelaki völgyzáró gát és sok más szebbnél szebb hely.

     1996-ban a község megjelentette elsõ saját újságát, melynek címe Borsika. A címbõl is láthatjuk, hogy mennyire fontos a fa jelenléte Zetelakán. A havonta megjelenõ lap 2000-ben megszûnt.

     1999 nyarán elkészült Zetelaka önálló címere. A jelképben fontos szerephez jut a fenyõfa, mely egyben jellemzi is a falu életét. A székelységre jellemzõ motívum is megfigyelhetõ a címeren.

     Rövid az élet, de az embereknek megadatott az a lehetõség, hogy szürke mindennapjaikat jobbá, szebbé, színesebbé tegyék. Ebben nagy segítségükre van az Úr által alkotott csodás természet. Az idilli környezetben mindenki megtalálja saját lelki harmóniájának kulcsát, mely magából árasztja a békét és a megnyugvást. Néha jólesik az erdõ mélyén, távol a világ zajától, átgondolni tetteinket, éle­tünket. Hallgatni a madarak csicsergését, a méhecskék zümmögését, látni, ahogy az állatok boldogan élnek ebben a szép környezetben.

 

IRODALOM

Deák Ferenc: Zetelaka: táj és ember, Székelyudvarhely, 2000

Deák Ferenc: Zetelaka: népélet, gazdasági élet, Székelyudvarhely, 2000

Vofkori László: Székelyföldi útikönyv I.

Az 1998-as Hargita népe kalendárium

Dr. Hankó Vilmos: Székelyföld, 1896